A sors fintora-9

Esme szemei tágak lettek és úgy nézett rám mintha rémet látna.
-Esme jól vagy? -kérdeztem, miközben megrázogattam karját, de ő nem válaszolt csak a távolba révedt.
-Alice- ordítottam a kicsiny kis tündérnek, aki vámpír sebességével ért oda hozzánk.
-Anya…Esme jól vagy?- rázogatta Alice és Esmét és aggódva, nézte fogadott anyja, nem reagál semmire. Mikor elpillantottam Esmeről észre vettem hogy a Cullen család összes tagja már a hátam mögött áll kivéve egy személyt, de ebben a pillanatban fontosabb volt hogy megtudjuk mi baja, van fogadott anyánknak.
Carlisle rémülten ment oda feleségéhez és ölelte szorosan magához. Esme ettől az érintéstől egyszerre zuhant össze és vesztette eszméletét. Mindenki riadttan jött közelebb és telepedett le az aprócska de nagy szívvel rendelkező Esme mellé.
Carlisle szorosan ölelte magához Esmét majd fel emelte és egyből berohant vele a házba. Mikor be értem Esmet a kanapén találtam amint éppen Rosalie takargatta be miközben Carlisle fel-alá járkált és úgy tűnt, hogy valamin, nagyon gondolkodik.
Úgy éreztem, hogy nem most van itt talán az ideje, annak hogy el mennyek és meg keressem Edwardot. Ő most várhat, Esme mellett van a helyem, és támogatni kell a többieket, ahogy tudom, bár én nem érek fel egy vámpírral.
Lassan oda sétáltam a kanapéhoz és leültem a kanapé mellé majd szorosan, megfogtam Esme kezét, fejemet pedig mellé helyeztem.
Ha már nem tudok mit tenni legalább szeretetett, adok neki.
Miközbe Esme kezét szorongattam mélyen, elgondolkodtam az Esme által nyújtott szeretetten. Amikor először bemutatott Edward és Esme már egyből a család tagjaként kezelt engem. Minden pillanatban támogatott, és amikor történt a Jameses eset akkor is átjött Alice- el együtt, és amiben tudott segített. Ezt nem tudom soha meg köszönni neki, talán csak annyival, hogy szeretem és, hogy nagyon jó lánya leszek halálom napjáig.
Gondolatmeneteim alatt észre se vettem, hogy az álom elnyom.

(Carlisle szemszöge)

Nem értem mi történhetett Esmével. Rettentően féltem őt. Akármennyire is erős az én szememben egy védtelen nő, akire minden erőmmel vigyáznom kell és óvni a sok rossz bajtól. Ahogy fel s alá sétáltam a helyes megoldást keresve észre vettem hogy Bella bent áll a nappaliban és minket néz. Szemei elkeseredettek volt és meg is tudom érteni, hisz ő is úgy tekint Esmére mint édesanyára ezt még régebben mesélte nekem egy vérvétel kíséretében. Esme nagyon szerette Bellát. Az első pillanattól a szívébe fogatta és lányaként tekintet rá. És én is első látásra megszerettem Bellát. Kedves lány volt már az első pillanattól fogva és próbált hozzánk igazodni.
Gondolataimból lassú léptek tagadtak ki és észre vettem, hogy Bella oda sétál Esme mellé és leül a kanapé elé. Ezután megfogta kedvesem kezét szorosan majd fejét Esme teste, mellé helyezte és mélyen gondolataiba merült.
Ahogy végig néztem Bellán, láttam hogy zavarodott, kórosan sovány és megálíthatatlanúl szerelmes. Ilyen perceknél átkozom fiam akaratait, mert ha akkor nem ment volna a feje után még most is boldogan, élnénk, és kitudja, lehet, hogy Bella közénk tartozna.
Egy kis idő után és gondolataim után észre vettem egy halk és apró szuszogást.
-Elaludt-jött oda hozzám csendesen Alice majd szorosan megölelt és halkan el kezdet zokogni.
-Héé Alice, nyugodj meg. Meg fog minden oldódni, de ha most mindannyian összeesünk, akkor nem lesz semmi sem rendben.- mondtam halkan lányomnak majd el, kezdtem a hátát simogatni és egy apai ölelés kíséretében szorosan magamhoz öleltem, és csókot nyomtam homlokára.
-Ugye minden rendben lesz. Ugye anyu rendbe fog jönni és Edward visszajön hozzánk, hogy újra együtt legyünk és ő Bellával élhesse életét?- kérdezte Alice olyan elkeseredettséggel, mint egy ötéves.
-Minden rendben lesz drágám de, most gyere, menjünk fel és nyugodj meg-jött oda hozzánk Jasper majd felemelte feleségét szorosan megölelte és felindult vele a szobájukba. Én, pedig ismét Bellára emeltem tekintetem, aki még mindig mély álomban feküdt.
Ilyen pillanatokban sajnáltam hogy nem tudunk aludni. Hisz akkor kis időre elmenekülhetnénk a gondok elől.
Rosaliera és Emmettre emeltem tekintetem, akik összebújva ültek a fotelban, és szemüket lehunyták.
Fájt a mindig jókedvű Emmettet letörtnek látni. Most éreztem igazán, hogy a családom Edward meggondolatlan döntésével szét hullott apró darabokra.
Miközben elsétáltam Esméhez és Bellához, megszólalt a telefon. Rosalie gyors léptekkel közelítette meg a telefont és vette fel, hogy a most nyugodt Bella nehogy felébredjen.
Miközben Rosalie a telefon beszélgetést intézte én elindultam Emmetthez majd helyet foglaltam mellette.
-Jól vagy fiam?- kérdeztem miközben Emmett szomorú és ki ismerhetetlen arcát fürkésztem.
-Persze minden rendbe van, csak hiányzik a régi életünk. És most még Esmevel is történt valami. Bella romokban hever. Néz csak rá egy teljes csontkollekció. És ez most nem vicc. A többiek is elég ramaty állapotban vannak, és kitudja, mi van Edwardal. Az is csak a feje és a hülye ötletei után tud menni. Csak egyszer de télleg csak egyszer ebben, furcsa világban a szívére hallgatna az már csoda, lenne. Csak Bellára kell nézni, és mindannyian tudjuk, hogy ezt az egészet Edward okozta, és ne mond, hogy nincs igazam, mert te is tudod csak, mint a többi gyermeked Edwardot is meg akarod védeni.- mondta mindezt Emmett egy szuszra. És igaza volt. Minden egyes mondata igaz volt.
-Baj van- jött be Rosalie kétségbe esett arccal.
-Mi történt kicsim?- kérdezte Emmett aggódva majd oda ment szerelméhez és szorosan átölelte.
-Tanya megtalálta Edwardot egy erdőben- mondta Rosalie.
-De ez még semmi..Edward...-
-Edward… haldoklik-, mondta ki Rosalie a teljes valóságot.

(Bella szemszöge)

Fáradtan pislogtam párat miközben próbáltam magamhoz térni. Még mindig Esme kezét fogtam de észre vettem, hogy túl nagy a csend.
-Baj van- hallottam meg a tőlem nem messze álló Rosalie kétségbe esett hangját. Kezdtem megijedni. Ha valami történt Edwarddal azt nem bocsátom meg magamnak.
-Mi történt kicsim?- kérdezte Emmett hangjában egy adag félelemmel.
-Tanya megtalálta Edwardot egy erdőben.- mondta Rosalie majd nagy csend állt fel.-
-De ez még semmi…Edward…-ismét nagy csend következett. Mi van Edwarddal. Mi történhetett, amitől ennyire fék Rosalie. Istenem kérlek, legyen még életben. Ha valami baja esik, esküszöm, megölöm magam.
-Edward… haldoklik.- mondta Roslie majd halk zokogásba tört ki.
-Ne- tört fel belőlem egy hangos és éles sikoly. A fájdalom teljes erővel tört rá és azt hittem ott helyben meghalok.
-Nem nem és nem. Nem lehet igaz. Edward erős. Ő nem halhat meg. Neki élnie kell.- ordítottam tovább majd hangos zokogásba törtem ki.
Éreztem egy hideg kart amint körém, fonódik, és szorosan ét ölel majd ringatni, kezd.
-Bells nyugodj, meg- motyogta Alice majd még szorosabban ölelt magához.
-Haldoklik! Alice az egyetlen ember, akiért élek haldoklik! Ha most elvesztem én is elveszek egy örök életre. Meg akarok halni. Most! Engedj el Alice és hagyd hadd, öljem meg magam. Semmi értelme az életemnek- nyöszörögtem miközben minden erőfeszítésemmel próbáltam kijutni Alice szorításai közül. De ő nem engedett és szorosan fogott.
-Bella nyugodj le-, mondogatta Alice folyamatosan ez által próbálta magát is nyugtatni. Kapálózásom nem maradt abba és próbáltam még inkább kijutni a lebilincselő karok közül.
Végül a gyengülő Alice karjai közül kijutottam és elindultam. Nem néztem merre csak mentem előre, és mindent földhöz vágtam. A tárgyak hangos csörömpöléssel értek földet.
-Emmett fogd le-, mondta Carlisle idegesen majd fel rohant a dolgozó szobájába én, pedig Emmett elől kezdtem el futni, bár tudtam semmi esélyem egy vámpírral szemben. És igazam is lett. Emmett szoros kezei közé zárt és nem engedett menekülni. Még éreztem, hogy valaki bizonyára Carlisle egy tűt szúr belém majd ezután elnyomott az álom.

A sors fintora-8

A váratlan sikolytól rémülten összerezzentem, a fejemet balra-jobbra forgatva kerestem a hang forrását. Hirtelen négy aranybarna szempár fogságába kerültem, a családom védelmezőn alkotott szoros gyűrűt körülöttem.
- Alice? Mi történt? – súgtam oda neki, valahogy nem akaródzott hangosabban beszélnem.
- Nem tudom, de azt hiszem, minél előbb el kellene tűnnünk innen – fejtette ki a véleményét a kis örökmozgó, az arcán már nyoma sem volt az előbbi indulatoknak, csak a végtelen aggodalom ütközött ki rajta. Eszembe jutott, amikor azt mondta nekem, hogy olyan vagyok a túlzott féltés terén, mint Edward. Nos, ebben a pillanatban ő sem tagadhatta volna le, hogy testvérek.
- Nem kellene utánanézni, hogy mi folyik itt? – kérdezte Esme csendesen.
- Egyetértek. Jobb tudni az ilyesmit – jelentette ki Emmett, nem csak az aggodalomtól csillogó szemekkel.
- Szerintem ez nem jó ötlet. Menjünk haza és felejtsük el az egészet – sziszegte Rosalie, féloldalasan a párjára sandítva.
Amíg ők vitatkoztak a fejem fölött, a körém álló hűvös testek között szétnéztem, és a szemem megakadt egy nőn, aki kétségbeesetten tekintgetett körbe. Láthatólag előrehaladott terhes volt, mert a kezét az óriási pocakjára szorítva görnyedezett, miközben a másikkal egy polcba kapaszkodott. Gondolkodás nélkül átfúrtam magam Alice és Esme között, és a nőhöz siettem.
- Bella, állj meg! – Alice elkapta a karomat, lassításra kényszerítve engem.
- De Alice! Az a szegény nő… - nem jutottam tovább, mert a szavamba vágott.
- Nem a te dolgod! És most menjünk! – adta ki a parancsot és elkezdett a pénztárak felé húzni. Feléledt bennem az önállóságom, és hirtelen lecövekeltem. Egy tapodtat sem voltam hajlandó továbbmenni. Alice meglepetten nézett vissza rám.
- Én akkor is megnézem, mi van vele! Még te sem állíthatsz meg! – tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez így nem volt igaz, hiszen bármikor képes lett volna akár a hátán is kicipelni az áruházból, mégsem akartam még feladni. Úgy látszott, ezt ő is észrevette, mert egy lemondó sóhaj után elengedett.
- De siess! – csak ennyit mondott, de nekem fülig ért a szám. Odabiccentettem nekik, és a nő felé rohantam.
Mikor odaértem, már nagyon rossz állapotban volt, erősen zihált és izzadt. Óvatosan megérintettem a karját, mire felnézett rám.
- Segíthetek? – ostoba kérdés volt, de nem tudtam, hogyan is kezdhetném. Nagyon nem lőttem mellé, mert a nő szeme megtelt hálával.
- Megindult a szülés… Be kell jutnom a kórházba… - rebegte, majd újabb sikoly hagyta el a száját. Megijedtem a váratlan felkiáltástól, de meglepően gyorsan összeszedtem magam.
- Emmett! – önkéntelenül is kiabáltam, pedig tudtam, hogy húsz mérföldes körzetben a suttogást is meghallják. Pár pillanattal később a nagyra nőtt mókamester már ott is állt mellettem, érdeklődve figyelve a szenvedő nőt.
- Nahát, egész létezésem alatt nem láttam még ilyet! Mit gondolsz, a végét is megnézhetném? – ledöbbentem, hogy ő ezt most teljesen komolyan gondolta, az arcán egy csepp gúny vagy humor sem volt, csak a színtiszta kíváncsiság.
- Emmett! Ez most ugye csak vicc? – kiáltottam felháborodva, mire összehúzta magát – már amennyire ez az ő esetében lehetséges volt.
- Ó, bocsesz, persze, hogy nem volt komoly. Elvégre miért is érdekelne ez engem? – a kétségbeesett igyekezete, hogy jó színben hozza ki magát a dologból, mosolyt csalt az arcomra.
- Segítenél? Ki kellene vinnünk a kocsihoz – nem tudom, mennyire volt ez jó ötlet, hiszen akárhogy is nézzük, ők vámpírok voltak, és rajtam kívül nem sok emberrel kerültek szorosabb kapcsolatba.
Emmettnek látszólag nem voltak ilyesfajta aggályai, mert egy szó nélkül felnyalábolta a ziháló nőt, és megindult vele kifelé. Ámulva mentem utána. Mikor kiértünk a parkolóba, Alice már járatta a Porsche motorját, ami azt jelentette, hogy maximum hárman mentünk a kórházba. Minden hezitálás nélkül bemásztam hátra, és hagytam, hogy Emmett betegye mellém az asszonyt. Egyre jobban zihált, idegesen, a számat rágva simítottam ki a haját a homlokából.
- A férjem… Fel kellene hívnom a férjemet – nyöszörögte, majd megpróbálta elővenni a mobilját a táskájából, de a rátörő fájások, és a hatalmas pocakja miatt ez szinte lehetetlen volt.
- Hagyja csak, majd én – fogtam le a kezét, és biztatóan rámosolyogtam, amit viszonzott.
Miután sikerült nagy nehezen elmondani a telefonszámot, gondolkodás nélkül tárcsáztam. Az apuka, ha lehet, még idegesebb volt, mint a neje, összefüggéstelenül kiabált a telefonba, míg én próbáltam elmagyarázni neki a helyzetet. Reméltem, hogy megértette.
Bár az egész kocsiút nem tartott tovább tíz percnél, magamban hálát adtam az égnek, amikor Alice végre begördült a kórház elé. A semmiből hirtelen megjelent két ápolónő és egy tolószékbe ültették. Mielőtt begördítették volna a kapun, visszafordult a székben, és rám nézett.
- Hogy hívják? – kérdezte tőlem.
- Öhm, Bella – annyira meglepődtem a váratlan kérdéstől, hogy csak ennyit tudtam kinyögni.
- Köszönöm, Bella, soha nem fogom elfelejteni, mit értem tett – mosolygott rám, majd eltűnt a kitáruló ajtó mögött.
Milliónyi érzés kavargott bennem, de a legerősebb a büszkeség volt. Igenis büszke voltam magamra, mert valami olyasmit tettem, amit senki nem várt el tőlem, én mégis megtettem. Egy kicsit azért irigykedtem a nőre, mert neki mindene megvolt, ami nekem már sosem lesz. Egy szerető férj, és egy gyönyörű kisbaba. Eddig nem is gondoltam komolyan, hogy nekem valaha is gyermekem legyen, hiszen fiatal voltam még, most mégis elkapott valami furcsa hiányérzet, és nem csak egy baba iránt. Edward kimondhatatlanul hiányzott, és ráadásul nagyon aggódtam is érte, mert nem tudtam, milyen állapotba került a nomádokkal való összetűzése után. Már a neve emlékére felgyorsult a pulzusom, ha lehunytam a szemem, azt képzeltem, hogy ott áll mellettem, és engem néz szinte rajongva azokkal az ellenállhatatlan Cullen-színű szemeivel. De a valóság fájdalmasan üres volt, nem volt ott, és ha nem teszek valamit, soha többé nem is lesz. A döntés hirtelen fogalmazódott meg bennem, de Alice már tudta is, mit tervezek.
- Biztos, hogy ezt akarod? Én persze mindenben támogatlak, de lehet, hogy csalódás fog érni. Nem is biztos, hogy a történtek után ott maradt – vesébe látóan nézett rám, de én makacsul előretoltam az államat, és nem hagytam magam eltéríteni.
- Akkor is meg kell próbálnom! Ez nem mehet a végtelenségig! Ha ő nem hajlandó visszajönni, akkor majd én visszahozom! – toppantottam egyet, mire Alice szája mosolyra húzódott.
- Egy vámpírról beszélünk, Bella! Ráadásul egy nagyon önfejű és ostoba vámpírról! Ha ő nem akar valamit, akkor minden el van veszve – nevetett rám, de én megijedtem a kimondott szavaktól.
- Úgy érted, hogy már nem akar engem? Hogy már tényleg nem szeret? – a szemembe könnyek gyűltek az elképzelt tények hatására. De ha már valóban nem jelentek a számára semmit, akkor sem hagyhattam ott, eszméletlenül feküdve valahol, egyedül és védtelenül.
- Nem, természetesen nem így értettem! Hiszen tudod, hogy te jelented neki a világmindenséget. De ha ő úgy gondolja, hogy veszélyt jelent rád nézve, akkor nagyon nehéz lesz megváltoztatni a véleményét – magyarázta Alice.
- Persze, a világmindenséget… És pont ezért hagyott magamra, igaz? – nyögtem fel gúnyosan, de a pöttöm vámpírlány türelmetlenül felsóhajtott.
- Gyerünk már, Bella! Számtalanszor elmeséltem már, mit miért tett az a tökkelütött! Sajnos gőze sincs a valóságról, a saját maga által megteremtett képzetek között él. Azt hiszi, hogy attól, mert szeret téged és te is szereted őt, máris ő a világ legönzőbb teremtménye, és téged is kárhozatra ítél. De ha sikerül végrehajtanunk a tervedet, minden rendbe jön! – elvigyorodott a végére, de nekem egy mondat szöget ütött a fejembe.
- Végrehajtanunk? Alice, ezt nem… - nem jutottam tovább, mert egyetlen kézmozdulattal leállított.
- Csak nem képzeled, hogy kimaradok ebből? Már előre látom az arcát, amikor meglát téged – a távolba révedve csettintett a nyelvével, láthatólag valóban élvezte a helyzetet.
- Gondolom, hiába is próbállak lebeszélni – sóhajtottam lemondóan, mire gyöngyözően felnevetett.
- Tudtam én, hogy eszes lány vagy te! És most nyomás haza! Még rengeteg dolgunk van, mielőtt útnak indulunk! – adta ki a parancsot, és már taszigált is a kocsi felé. Az égnek emeltem a fejem tehetetlenségemben.
A viszonylag nagy távolság ellenére elég hamar bekanyarodtunk a Cullen ház elé, ahol Esme várt minket az ajtó előtt.
- Na, végre! Már kezdtem aggódni miattatok! Hol voltatok ilyen sokáig? És mi van a fiatalasszonnyal? Rendben odaértetek? – csak úgy dőltek belőle a kérdések, mire Alice ismét elnevette magát.
- Elég, elég! Nyugalom, anya, majd később mindent elmesélünk! De most van egy kis elintéznivalónk, igaz, Bella? – kacsintott rám, majd betáncolt a házba, gondolom, az utazásunkat akarta leszervezni. Esme kíváncsian pillantott rám, de nem szólt egy szót sem, így nekem kellett kimondanom a dolgot.
- Elutazunk – csak ennyit sikerült kipréselnem magamból. Hihetetlenül ideges voltam, nemcsak attól, hogy hamarosan láthatom Őt, hanem attól is, vajon hogy fogadják a tervemet a többiek.
- Tényleg? És hová? – Esme még mindig megmaradt az udvariasságnál, de az arca felragyogott a boldog mosolytól, amikor kiejtettem azokat a szavakat, amelyekre már mindannyian régóta vártak.
- Megkeresem Edwardot.

A sors fintora-7

-Komolyan beszélsz, édesem? Tényleg odaköltözöl hozzánk? - kérdezte Esme láthatatlan könnyeivel küszködve. A szívem összeszorult, látva Esme aranybarna szemeiben a fellángoló boldogságot.
Aprót biccentettem jelezve az igent, mivel egy szó sem jött ki a számon. Esme, arcán mindent betöltő örömmel jött oda hozzám, és ölelt át szorosan.
-Köszönöm, Bella - suttogta. Esme hálatelt hangjától úgy éreztem, mintha magát a megváltást hoztam volna el a számukra. Kicsit zavarba jöttem ennyi nyilvánvaló szeretet után.
Esme válla fölött rápillantottam Alice-re, tündérarcán csak boldogság és szeretet látszott. Igaz, ebbe az örömbe némi bizonytalanság is vegyült, mégis, a felőle tapasztalható érzelmek ereje mellbe vágott, már-már én kezdtem el szégyellni magam, pedig ők követtek el ellenem annyi mindent. Nagy nehezen kimásztam anyám karjai alól, és tettem pár bizonytalan lépést Alice felé. Nagyon szerettem volna, ha ő is átölel, a karjaiba zár és rám nevet, de épp úgy habozott, mint én. Már csak két méterre álltunk egymástól, amikor hirtelen lefagytam. Úgy éreztem, egy tapodtat sem tudok közelebb jutni hozzá, a lábaim nem engedelmeskedtek. Alice csak nézett rám azokkal a gyönyörű, Cullen-árnyalatú szemeivel, és nem bírta tovább. Forgószélként szelte át a köztünk lévő csekély távolságot, és boldog viháncolással a nyakamba ugrott. A lendülettől és a váratlan többletsúlytól az egyébként sem tökéletes egyensúlyom végképp felmondta a szolgálatot, így elterültem a földön – Alice-szel magamon. Ahogy a fejem hangos koppanással nekicsapódott a tükörfényesre csiszolt parkettának, önkéntelenül is felszisszentem. Alice villámgyorsan leugrott rólam, és Esme-vel együtt aggódva hajoltak fölém. Annyi aggódást, annyi féltést láttam a tekintetükben, hogy egy csapásra elfelejtettem az előbbi fájdalmamat. Lassan rájöttem, hogy azáltal, hogy elhagytak akkor, nem csak az én lelkem sérült, nemcsak az én világom omlott össze. Rosszul éreztem magam az előbbi kirohanásom miatt, hiszen ők is szenvedésekkel teli időszakon mentek keresztül, nekik is fájt, ők sem értették. Könnyek gyűltek a szemembe, sajnáltam magamat, és sajnáltam őket is. Sirattam az elvesztegetett időt, azt, amit megoszthattunk volna egymással. Edward elvette tőlem, de nem hagyhattam, hogy akkor is ő irányítsa az életemet, ha már nem számítottam neki. Rá kellett jönnöm, hogy el kell felejtenem Edward Cullent, különben megőrülök. Amint ez eszembe jutott, megrémültem. Hogy is felejthetném el? Ő volt a tökéletes, az életem, az egyetlen. Mint egy különösen régi és értékes festmény. Pótolhatatlan. Akármi történik velem az elkövetkezendő egy, kettő vagy akár ötven évben, mindig és mindenkor Edward fogja jelenteni az életemben az igaz szerelmet. Lelki szemeim előtt lassan peregtek le az emlékek, a közösen átéltek minden egyes perce tőrként hasított újra és újra már eddig is vérző szívembe. Felidéztem a szemét, amellyel olyannyira el tudott bűvölni, a száját, ami számtalanszor végigsiklott az enyémen, a kezeit, amelyek mindig készen álltak arra, hogy átöleljenek. Mindezek lélekrombolóan hiányoztak, mégsem ez volt a legszörnyűbb, hanem a hangja. Lehet, hogy őrültségnek tűnik, de szinte belebetegedtem abba, hogy nem suttogta többé a nevem, mielőtt megcsókolt, nem lehelte a nyakamba bújva azokat az apró kis vallomásokat, amik miatt mindig képes voltam elpirulni, és nem volt többé altató sem, hogy elűzze a rémálmokat. Pedig óriási szükségem lett volna rá, különösen az első időkben, amikor nem tudtam mit kezdeni magammal, amikor eltűntek a világomból a színek. Nem volt még fekete-fehér sem, az egész egy szürke masszaként folyt össze a szemem előtt, ami még az éltető napsugarakat sem engedte át. Magányosan kókadoztam ebben az állapotban, készen arra, hogy végleg eltávozzak. És most felcsillant a remény, na, nem a boldogságra, hiszen Edward nélkül az nem létezik, de legalább elégedett lehettem volna. Mégis volt bennem egy kis félsz, bár magam sem tudtam, hogy miért. A lelkem mélyén éreztem, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen, bármennyire is küzdünk ezért. A tettük miatti tüske örökké bennem maradt, nem tudtam már ugyanúgy bízni bennük, mert nem tudtam, mikor hagynak magamra ismét. Ennek ellenére, mintha valami láthatatlan erő húzna feléjük, nem tudtam szabadulni tőlük, így azt választottam, amelyik kevesebb fájdalommal kecsegtetett. Visszatérek a „családi fészekbe”.
Mindezek a gondolatok a másodperc törtrésze alatt játszódtak le bennem, Alice és Esme még mindig aggódón fürkészték az arcomat, sérülések után kutatva. Barátnőm arcán a féltés mellett megjelent egy nagy adag bűntudat is, szívfacsaró látvány volt egy ilyen gyönyörű arcon ennyi szomorúságot látni.
-Bella, ne haragudj rám! Bármit meg teszek, csak kérlek, ne legyél rám mérges! Nem volt szándékos! Ahogy az sem, hogy otthagytalak akkor… - fakadt ki Alice, érzelmek végtelen skáláját felmutatva.
-Ha akarnád, se tudnád letagadni Alice, hogy Edward húga vagy. Esetleg különórákat adott önsanyargatásból? - kérdeztem kissé tapintatlanul, mert nem bírtam elviselni, hogy ő is mindenért magát hibáztatja. Alice ijedt képet vágott, tisztán látszott a tündérarcán a döbbenet, hogy mit is akartam ezzel mondani. És még ő a jövőbelátó… - Hé Alice nyugodj le! Nem is értem, hogy egy ilyen apró vámpírba hogy férhet el ennyi érzelem – mondtam, most már egy kis mosolyt is megeresztve, mire ő tapsikolva és ugrándozva jött közelebb hozzám, és szorosan átölelt.
-Oh… Alice ennyire még nem vagyunk jóban - mondtam kissé zavartan. Nem akartam Alice-t megbántani, de féltem. Rettegtem, mert még nem éreztem azt, hogy igen, ők lesznek azok, akik nem fognak ismét otthagyni.
-Elnézést – kászálódott le rólam Alice, de az öröm nem tűnt el az arcáról.
-Édesem, mikor költözöl vissza hozzánk? - kérdezte Esme lázasan csillogó szemekkel.
-Még kell egy kis idő, nem sok, két-három nap. Szükségem van erre az időre, hogy össze tudjam szedni magam, és Maya-val is meg kell beszélnem a dolgokat. Igen, azt hiszem, a hétvégére készen lehetek – bólogattam, miután számba vettem a feladataimat.
-Ha kell, évekig várunk rád, Bella. Mi nem sietünk, annyi időnk van, mint a tenger - mondta Alice.
-Nektek igen, de nekem minden perc számít – súgtam magam elé alig halhatóan, de ők így is felfigyeltek a keserű szavakra.
-Ne szomorkodj kincsem, hidd el, te is közénk fogsz tartozni. És amúgy is, te már családtag vagy - mondta Esme bátorítóan.
Melegen rámosolyogtam, és már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de mielőtt megszólalhattam volna, Alice sikkantott egyet.
-Ugye nem gond, ha maradunk még egy kicsit? Nagyon sok megbeszélnivalónk van! – jelentette ki vidáman, majd egyből a dívány felé vette az irányt, lehuppant rá.
-Ó, hogyne! Majd pont Alice Cullennek mondjak nemet… - sóhajtottam fel, majd Esmével együtt elindultam a kanapé felé, és helyet foglaltunk mi is.
-Gondolom, lennének kérdéseid. Mit szeretnél tudni? - kérdezte Alice csilingelő hangon.
-Talán mindent - mondtam és komolyan is gondoltam. Kérdések egész hada kavargott bennem. Egy csomó miért és hogyan volt, amikre választ is szerettem volna kapni. De volt egy kérdés, ami agyam összes tekervényét meg mozgatta.
-A legfontosabb, hogy miért, Alice? Ti miért tettétek ezt velem?- fakadtam ki letörten.
-Bella… ezt nehéz elmondani. Erre leginkább Edward tudna választ adni - mondta Alice bátortalanul, én meg begurultam.
-Látod valahol Edwardot? Nem. Úgyhogy tőletek várom a választ, és csak őszintén! – hadartam dühösen. Talán nem ez volt a legjobb ötlet, de tudtam, hogy csak így érhetek el valamit Alice-nél. Mindig is utálta, ha haragudtak rá.
-Bella, te is jól tudod, hogy Edward milyen makacs. Ahogy te is. És a születésnapod után magát vádolta mindazokért, amiket el sem követett, de ezt is jól tudod. Ő csak jót akart neked, egy normális életet, ahol férjed és gyerekeid lehetnek - mondta Esme kissé szomorúan.
-De hisz nekem ő jelenti az életet Esme! Ő nélküle egy semmi vagyok, egy egyszerű lány, aki éli az unalmas napjait. Nekem Edward volt a másik felem. Ha ő nincs, akkor én se vagyok, nem létezek. Tudjátok, olyan dolog ez, mint mikor valami annyira az életed része, hogy kezded megszokni a jelenlétét. És amikor egyszer csak eltűnik, akkor jössz rá, hogy milyen sokat jelentett, hogy nélküle már semmi nem lesz a régi – a könnyek lassan peregni kezdtek, végig az arcomon, hogy hangtalanul földet érjenek.
Alice és Esme egymásra, majd rám néztek, mindkettejük tekintetében végtelen bánat és megértés honolt. Szipogva igyekeztem összeszedni magam.
-Ne aggódj, kedvesem, minden rendben lesz! Muszáj így lennie! – simított végig anyám a karomon, egy bíztató mosoly kíséretében.
Alice váratlanul megdermedt mellettem, szemei tompa fénnyel meredtek a semmibe. Tudtam, mi történik, hiszen számtalanszor a tanúja voltam már annak, amikor látomások törtek rá. De most igazán megijedtem, ugyanis a gyönyörű arcán fájdalom futott keresztül, és hangosan felkiáltott.
-Ne! Ne tedd, kérlek! – sikította, majd összetörten lecsúszott a kanapéról, le a földre. Esme-vel rémülten nyúltunk utána.
-Alice, kicsikém, mi történt? Mit láttál? – Esme kezei már köré is kulcsolódtak, úgy ringatta a szívszorítóan zokogó lányt, mint egy kisgyereket.
Alice képtelen volt megszólalni, a sosem volt könnyek áradata megnémította őt. Egyre jobban féltem attól, amit látott, valamiféle ősi félelem kúszott végig a tagjaimon, mélyen beleivódva a csontjaimba. Hamarosan kiderült, hogy ez a rettegés nem is volt alaptalan, mert Alice végre megszólalt.
-Edward… Edward bajban van…

A sors fintora-6

Jasper szavait hallva kisebb sokkot kaptam, már-már felháborodottan kapkodtam a levegőt, és lehajtottam a fejem, nehogy olyasmit találjak mondani, amit később megbánnék. De mélyen legbelül fortyogtam. Hogy képzelte ezt az egészet? Azt hitte, hogy ilyen sok idő után, csak azért, mert most találkoztunk, mindent elfelejtek, és boldogan élek velük? Nem, ez még az én oly könnyen formálható, új világomnak is sok volt. Összetörték a szívem apró kis darabokra, magamra hagytak, becsaptak, és akkor még azt kéri, költözzek hozzájuk…
Jasper látta az arcomon, hogy nagyon nem jól válogatta meg a szavait, mert azonnal védekezni kezdett.
- Bella, tudom, hogy ez az egész váratlanul ért, de azért átgondolhatnád. Csak ennyit kérek - a szavai könyörgően hangzottak, így nem bírtam ki, és felnéztem rá.
Amit a szemében láttam, túltett még a saját fájdalmamon is. Tekintetén keresztül szinte láttam a lelke mélyén háborgó érzelmeket, amik azonnal magukkal sodortak, újra és újra a pokol legmélyebb bugyraiba rántva engem. Láttam, és éreztem, mennyire szenved attól, ahogy a családja – az én családom – viselkedik, attól, hogy mindenki szomorú és gyászol. Gyászolják az elveszített boldogságukat, azt, amely eltűnt velünk együtt. Hiszen Edward, Rose, Emmett nélkül, na meg nélkülem a Cullen család már nem teljes, nem egész. És a hiányt semmi sem képes pótolni, bármennyire is igyekszik az ember. Vagy vámpír. Ezek az érzelmek elborítottak, már-már kibillentettek az eddig oly szilárdan hitt elhatározásomból. Vettem egy mély levegőt, ezzel is lenyugtatva magam, majd remegő hangon megszólaltam.
- Jasper én… értsd, meg hogy ez nem megy. Én nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Amit tettetek, azt nem lehet egyszerűen elfelejteni, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne – a hangom olyan halk és reszketeg volt, mintha egy kripta mélyéről szólt volna.
Jasper elkeseredett arccal nézett rám.
- Bella, ha nem Edward miatt, vagy miattunk, legalább Esme miatt költözz vissza hozzánk. Anyánk szenved, a kínok kínját éli át attól, hogy nincs együtt a család, hogy a legfiatalabb lánya is eltűnt. Csak mi tartjuk benne lelket, de ez sem képes visszazökkenteni a dolgokat a normális kerékvágásba. Hiszen mi is szenvedünk, minden nap minden percében - mondta fakó hangon, majd’ az eszemet vesztettem tehetetlenségemben. Nem akartam őket így látni, de a sebeim még túl frissek és mélyek voltak ahhoz, hogy megadjam magam.
- Jasper, én sajnálom, de… de ez nekem nem megy, én nem tudok csak így túllépni a dolgokon… és, ha megbocsátasz… nekem most… most mennem kell – dadogtam zavartan, majd álltam is volna fel, Jasper megragadta a csuklóm, és nem eresztett.
Lassan visszafordultam felé, és meglepetten láttam, hogy egy papír fecnit szorongatva nyújtotta felém a kezét.
- A címünk, ha esetleg meg gondolnád magad. Bár kétlem, mert eléggé egyértelműek az érzéseid – suttogta halkan. Kis hatásszünet után elvettem tőle a papírt, majd lehajtott fejjel és égő arccal elhagytam a boltot.
*
Mikor hazaértem, hallottam Maya neszezését, majd hangos szitkozódását a konyhából. Kíváncsian kukkantottam be, és vigyorogva néztem, ahogy barátnőm éppen főzni próbált. A tűzhely előtt állva kevergetett valami furcsa, zöld színű akármit, miközben nagyon koncentrálva a szakácskönyvet bújta.
- Új specialitás? - kérdeztem nevetve, mire Maya paprikapirosan felnézett a könyvből.
- Ő… leves akart lenni, de azt hiszem, kettőt lapoztam ebben a francos könyvben… - sóhajtott fel, majd a lefolyóba öntötte az egészet.
- Aha, értem – mondtam, majd indultam volna ki a konyhából, de Maya utánam szólt.
- Nem szeretnék kíváncsi lenni, de… esetleg elmondanád mi történt ma? – vesébe látóan nézett rám, úgy éreztem magam tőle, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Ö… nem szeretnék erről beszélni még, ne haragudj. Ez egy nagyon fájdalmas része az életemnek, és én… széttártam a karjaimat, reméltem, Maya megérti, hogy min megyek keresztül. Nem csalódtam benne.
- Oké nem kötelező beszélni róla, de ha esetleg el szeretnéd mondani valakinek, én itt vagyok, ugye tudod? – mondta, majd szorosan megölelt.
Miután elengedett, gyorsan visszament a konyhába mosogatni, majd egy „A haveroknál leszek!” felkiáltással kiszáguldott a lakásból. Nem bántam, mert legalább egy kicsit egyedül lehettem és átgondolhattam a dolgokat. Felvánszorogtam a szobámba, a kezembe vettem az éjjeliszekrényemen álló fényképet, és elnyúltam az ágyamon.
A kép ezüst kerete tökéletesen kiegészítette a témát. Edward és én voltunk rajta, még a születésnapomon készült. Itt még minden olyan szép és vidám volt, most meg csak elég magamra nézni… Még az is azt mondja, hogy rosszul nézek ki és szét vagyok esve, aki nem is ismer.
- Ezt tetted velem Edward Cullen, remélem, most boldog vagy… - mondtam ki hangosan azt, ami a szívemet nyomta.
Magányos elmélkedésemből a csengő hangja riasztott fel. Nagy nehezen leraktam a kezembe lévő keretet, és kibotorkáltam szobámból.
- Megyek már, csak szállj le a gombról!- ordibáltam az illetőnek, aki a folyamatos csengetéssel még a halottakat is felverte volna.
Miután vagy fél órát elbabráltam a zárakkal, amit a biztonság kedvéért tetettem fel, végre ki tudtam nyitni az ajtót.
Még nem is tártam ki teljesen az ajtót, máris egy számomra nagyon kedves, és nagyon hiányolt ölelésben részelültem. A hűvös karok ugyanazokat az érzéseket ébresztették fel bennem, mint a boltban Jaspernél. Potyogtak a könnyeim, miközben lehámoztam magamról Esme kezeit, hogy végre ránézhessek.
- Oh, Istenem, édes kislányom – zokogta anyám teljesen meghatódva.
- Esme? Te… te… hogyan? Hogy kerülsz ide? – kétségbeesetten törölgettem a könnyeimet, hogy lássam őt, tisztán, és ne csak egy elmosódott függönyön át.
- Jasper szólt nekünk, hogy itt vagy. El sem hiszem, hogy láthatlak! Bella, kicsim, annyira hiányoztál! – szorongatta meg gyengéden a karomat, mire újra könnyekben törtem ki.
- Ti is nekem! El sem tudom mondani, mennyire… - súgtam magam elé, aztán váratlanul valaki felkapott és megpörgetett a levegőben.
Kábultan néztem Alice mosolygó arcába, és az előbbi feltétlen örömömet lassan felváltotta a harag és a megbántottság érzése.
- Tegyél le! Azonnal! – kiáltottam rá, mire megdöbbent arccal teljesítette a kérésemet.
- Bella? Mi a baj? Nem is örülsz nekem? – kérdezte Alice kissé zavartan, és Esme-re pillantott segítségért, aki csak tanácstalanul megvonta a vállát.
- De igen, de ez akkor sem tudja eltörölni a vétkeidet! Hogy voltál képes csak úgy otthagyni? Azt hittem, hinni akartam benne, hogy legalább te nem hagysz el szó nélkül! Tőled nem ezt vártam, Alice! Még az e-mailekre sem válaszoltál! Tudod te, hogy milyen állapotban voltam akkoriban? Elvettél tőlem minden reményt! Nem akarlak látni többé! – a dühös kifakadásom eredményeként Alice csak tátogni tudott.
- Bella, én nem akartam, hogy ez legyen! Ismered Edwardot, ha ő egyszer valamit eldöntött, annak úgy kell lennie! Mégis, mit tehettem volna? Életem legrosszabb döntése volt akkor engedni neki, amit örök időkig báni fogok. Hiszen úgy szeretlek téged, mintha a húgom lennél! Mégis meghoztam azt a döntést, és vállalom érte a felelősséget. De ne büntesd a többieket az én hibámért, kérlek! Gyere vissza hozzánk! – a kis tündér könyörgően nézett rám, és én nem tudtam mit tenni a varázsával szemben.
Minden józan megfontolásom ellenére éreztem, ahogy fejem lassan lebicsaklik, és újra felemelkedik. Bólogattam, pedig ez egy perccel ezelőtt szándékomban sem állt beleegyezni ebbe az őrültségbe. De már nem vonhattam vissza, mert Alice úgy ugrott a nyakamba, hogy majd’ hanyatt estem tőle.
- Bella, tényleg? Tényleg odaköltözöl? Velünk maradsz? – olyan volt, mint egy gyerek az édességboltban. Megadóan felsóhajtottam.
- Igen Alice. Ismét Cullen leszek.

A sors fintora-5

Reflexszerűen kaptam a fejem az ajtó felé, ahol olyasvalakit pillantottam meg, akire végképp nem számítottam.
Carlisle és Jasper lépett be a boltba. A lelkemben tengernyi különböző érzelem vihara dúlt. Öröm viaskodott haraggal, döbbenet harcolt a boldogsággal. Teljesen összezavarodtam.
Carlisle-ék nem vettek észre egészen addig a pillanatig, míg az ablakon beáramló friss levegő feléjük nem vitte az illatom.
Egyszerre kapták fel a fejüket, majd felém fordultak. Két aranyszín szempár csillant fel, amikor megtaláltak a tekintetükkel
Éreztem, hogy arcom minden szeglétét ellepi a pír, szívem vad vágtába kezdett, ahogy a szemükbe néztem. Ezt nem kellett volna, mert mindkettejük tekintete felszikrázott a viszontlátás örömétől. A szívverésem világosan elárulta az érzelmeimet – legalábbis a számukra.
Tudtam, hogyha ennek az egésznek vége, akkor egy igen hosszú beszélgetésbe fogok belekeveredni, amit nagyon, de nagyon nem szerettem volna.
Bármit megtettem volna azért, hogy ezt a találkozást elkerüljem, hogy ne kelljen beszélnem velük, azokkal, akik olyan nagy fájdalmat okoztak a szívemnek.
Zavaromban elfordítottam fejem, és a könyveket kezdtem el nézegetni.
Nagyon rossz, és egyben jó érzés volt végre újra látni pótapámat és fivéremet, egyrészt, mert nem tudtam elfelejteni, amit velem tettek, másrészt, a hiányuk valahogy enyhült, ahogy megláttam őket.
- Üdvözlök mindenkit! - szólalt meg Carlisle, majd megfontoltan az előre felállított pódium felé lépdelt, hogy egy pillanatra sem levéve rólam a tekintetét, a könyv hosszú ismertetésébe kezdjen. Az előre átgondolt beszédet a köszönetnyilvánításokkal zárta le, miközben végignézett az összegyűlt hallgatóságon. És akkor olyan történt, amit még álmomban sem vártam volna.
- Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni legfiatalabb lányomnak, Bellának, azt a sok szeretetet és boldogságot, amit a családomba hozott. Nélküle nem tartanánk ott, ahol most vagyunk - mondta meghatottan, és a szeme megtelt melegséggel, miután ismét rám emelte a tekintetét.
- Hé, Bells, az az alak nagyon figyel téged - mondta Maya kissé furán és gúnyosan.
- Ő az én… - nem tudtam kimondani azt, amit szerettem volna, mert Carlisle újra megszólalt. És mert elegendő erőt sem éreztem magamban ehhez a vallomáshoz.
- Lehet, hogy már nem élünk együtt a lányommal, akitől olyan sok biztatást kaptunk, de remélem, hogy még most is tudja, hogy mennyire szeretjük őt – mondta, majd az általános tapsvihar közepette ellépett a mikrofontól.
- Igen? Ki ő neked Bella? - kérdezte Maya most már ingerültebben.
- Ő, vagyis Carlisle az én… az édesapám – sóhajtottam fel, mire Carlisle feje ismét felém fordult, hálás pillantásokat küldve felém, bár én nem tudtam ezeket az érzelmeket viszonozni.
- Hogy micsoda? - kérdezte barátnőm döbbenten.
- Jól hallottad, Carlisle az apám – mondtam, majd idegességemben a hajamba túrtam.
- Oh, értem… és esetleg nem tudtad volna előbb elmondani? Akkor azért volt a szekrényeden róla egy kép és még hat másik emberről! Én azt hittem, hogy ez egyfajta rajongás, erre kiderül, hogy végig tévedtem. Kiderül, hogy a legjobb barátnőm apja egy szuper író… - motyogta maga elé Maya, és én képtelen voltam nem mosolyogni rajta.
-Ne nevess Isabella, mert… - nézett rám sötét tekintettel, de tudtam, hogy soha nem kell félnem miatta, soha nem ártana nekem.
- Miért is ne? - kérdeztem vissza még mindig mosolyogva.
- Mert meg keserülöd – mondta dühösen, de a végén már ő is felnevetett.
- Oh, hová bújjak a híres Maya-hurrikán elől, hogy ne essen bajom? - kérdeztem megjátszott kétségbeeséssel, de Maya helyett Jaspertől kaptam meg a választ.
- Azt hiszem, én tudom a megoldást – szólalt meg egy rég hallott, kedves hang a fejem mellett.
- Szia Jasper - mondtam kissé zavartan, nem tudtam, hogyan is kellene viselkednem.
- Na, mi történt? Már nem is üdvözlöd a rég nem látott bátyád? – kérdezte, majd maga felé fordított és szorosan megölelt. Szinte boldogan bújtam be a hűvös karok közé, az ölelés eltemetett érzelmek egész hadát hívta elő bennem. A fülemhez hajolva suttogni kezdett, hogy csak én halljam, amit mondani akart.
- Edward eltűnt, Bella. Rose és Emmett pedig elköltöztek, így már csak négyen vagyunk, és ahogy láthatod, se én, se Carlisle nem repesünk az örömtől. Hogy a lányokról már ne is beszéljünk… - súgta gyorsan és halkan. Nagyon figyelnem kellett, hogy mindent megértsek.
- Hol van Edward? - kérdeztem rémülten, és szinte kitéptem magam a karjai közül. Ha Edwardnak valami baja esik… Még, ha nem is szerelemes belém, az én szívem örökké az övé lesz, őérte fog aggódni.
- Nyugalom Bella, Alice figyeli őt - mondta nyugtatólag, de nem érte el a kívánt eredményt. Hiszen Alice sem láthat mindent. Ha valami történik, és nem érnek oda időben… Szemeim előtt máris szörnyű képsorok futottak le, egyik a másik után vetítette elém sérült lelkem minden rémálmát. Maya hangja szabadított ki a rémes látomások közül.
- Á, szóval akkor ti testvérek vagytok? - kérdezte egy kis hatásszünet után.
- Igen, Jasper a testvérem – mondtam, és most tényleg hinni akartam ebben.
- Helló, Maya vagyok, Bella lakótársa és barátnője – mondta, és előrenyújtotta a kezét. Jasper tétován rázott vele kezet, és nem véletlenül. Ahogy a bőrük összeért, Maya arcára kiült a döbbenet.
- Hú, de hideg vagy! – jelentette ki, majd fázósan összehúzta magát.
„Na, most találj ki valamit Jasper, mert lehet, hogy én megszoktam ezt a hőmérsékletet, de egy „átlagos” lánytól ezt nem lehet el várni”- gondoltam kissé rémülten.
- Öhm… Hűvös van odakint – próbált terelni Jazz, teljes sikerrel.
- Oh, értem. Gondolom, rengeteg megbeszélnivalótok van, így én nem is zavarok tovább. Az esti programot meg átrakjuk máskorra – mosolygott rám Maya, majd választ sem várva kisietett a boltból.
- Kedves lánynak tűnik- nézett utána Jasper, majd leereszkedett egy székre, engem is maga mellé ültetve.
- Jazz? Edward jól van, ugye? Ugye nem csak elhallgatod előlem, hogy… - egyszerűen képtelen voltam tovább mondani. Rázott a hideg, de ennek semmi köze nem volt a teremben található vámpírokhoz.
- Mondtam már, hogy minden rendben van vele. Alice folyamatosan figyeli – simított végig a hátamon Jasper, nyugalmat árasztva felém.
- Jól van, elég lesz már! Ettől a sok békességtől csak még idegesebb leszek! – csattantam fel, mire elvigyorodott.
Végre! Már kezdtem azt hinni, hogy teljesen megváltoztál! – kuncogott csendesen. Lassan tényleg összeszedtem magam annyira, hogy válaszokat akarjak.
- Amúgy ti mit kerestek itt? – a kérdés kissé modortalanul csúszott ki a számon, de nem tudtam ezzel foglalkozni. De nem érdekelt hisz megbántottak egy életre.
- Ideköltöztünk, miután Rosalie-ék elköltöztek, Edward meg a nyakába vette a világot. Tudod, Forksból Alaszkába mentünk, de nem volt az igazi. Közben Carlisle megírta a könyvét, amit – valljuk be, nem véletlenül - kiadtak és utána úgy döntöttünk, hogy jobb lesz tiszta lappal kezdeni mindent, így elköltöztünk. Egyikünk sem tudta megemészteni, hogy elhagytunk, de leginkább Alice és Edward vannak szétesve, és persze a szüleink. Én az időm nagy részében távol tartom magam a háztól, mert nem sokáig bírom elviselni az ott uralkodó hangulatot. Mint egy kriptában… - mondta bánatosan, aminek eredményeképp engem is elöntött a szomorúság.
- Remélem, azzal tisztában vagy, hogy attól, hogy most találkoztunk, semmi nem változik. Számomra továbbra is eltűntetek, elhagytatok minden szó nélkül. Persze én megértem, hisz kinek kellene egy ilyen átlagos, hétköznapi, esetlen lány – jelentettem ki teljes határozottsággal.
- Nem mondhatod komolyan, hogy középszerű vagy, hiszen az átlagos emberek nem barátkoznak vámpírokkal, és főleg nem fogadják a szívükbe őket. És hát rólad ez egyáltalán nem mondható el – mosolyodott el Jasper.
- Az lenne a legjobb, ha örökre elfelejtenénk egymást. Hidd el, nektek is könnyebb lenne azzal a tudattal élni, hogy nem kell egy szerencsétlen lányra vigyázni – suttogtam el, amit a szívem szerint soha nem akartam kimondani.
- Bella, ne viccelj! Te már a családunk része vagy. Akár hiszed, akár nem, már az első naptól, mikor Edward bemutatott nekünk, már akkor úgy tekintettünk rád, mint családtagra. És ez soha nem fog változni – mondta, majd gyengéden megszorította a kezemet.
Az arcomon végigkúszott egy könnycsepp, amit számos másik követett. Sírtam magamért, az összetört szívemért, az elvesztett boldogságomért. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, ezzel jelezve a világnak a családom és Edward elvesztésének fájdalmát.
- Hé, ne légy szomorú, mert nem érdemes - mondta Jasper, majd hideg kezével letörölte az arcomról a könnyeket.
- Oh, hidd el, örülök, hogy végre tudok sírni – sóhajtottam fel, majd kifújtam az orromat.
- Miről beszélsz? – nézett rám megrökönyödötten Jasper.
- Figyelj Jazz, csak úgy otthagytatok, egy szó nélkül, teljes bizonytalanságba taszítva. Összetörtétek a szívem, a boldogságomra épült kis világomat elvettétek tőlem. Tiszta roncs voltam, Charlie már azon gondolkodott, hogy melyik orvos lenne számomra a legmegfelelőbb. Pszichiáter, természetesen. Pedig számomra csak egyetlen gyógyír létezett, és létezik most is. Edward, de ő is elhagyott, és már nem volt kihez fordulnom. Jacob a lelkitársam volt, de amit tőletek kaptam, azt a sok szeretetet, megértést és gondoskodást, azt ő sem tudta megadni nekem, hiába próbálta újra és újra. Így hát elköltöztem ide, és most már itt járok suliba, új életet kezdtem, ami, valljuk be, nem könnyű. Az első pár hétben az öngyilkosság számtalan módjával kísérleteztem, de semmi nem sikerült. Valaki folyton azt leste, mikor akarok ismét véget vetni az értéktelen létezésemnek. És erre most megjelentek ti, és az óvatosan, gondosan felépített életem ismét a feje tetejére állt. A szívemen újra egy hatalmas lyuk tátong, ami, ha eddig nem is valami szépen, de kezdett beforrni. És most azzal jössz nekem, hogy szerettek? Hogy az életetek romokban hever? Nem hiszem, hogy Edwardé igen. Mert elhagyott, megtette azt, amitől annyira félt. Elvette a lelkem, és soha többé nem kaphatom vissza. Elvitte magával, akármennyire sem szerette volna. Hisz ő maga mondta, hogy nem vagyok neki elég, hogy nem kellek többé. Nem tartottam vissza akkor, és ma sem tennék másként, mert nekem többet jelent az ő boldogsága, bármi is legyen az ára. Ha az életem az, ha meg kell halnom érte, azt sem bánom. De ne akard velem elhitetni, hogy érdekel titeket a sorsom, mert nem hiszem el. Az elmúlt hónapokban se egy üzenet, se egy telefonhívás, semmi nem volt, ami, hacsak egyszer is, de legalább a Cullenektől származott volna. Ezek után ne kérd tőlem, hogy bízzam bennetek – a szenvedélyes kirohanásom remegő suttogásba változott a végére. Jasper kíntól eltorzult arccal nézett rám, tekintete elsötétült a fájdalomtól és a bűntudattól.
-Bella figyelj! Amit most mondani fogok, azt teljesen komolyan gondolom, és nem csak én, hanem a család összes tagja is. Nagyon kérlek, ne válaszolj most rögtön, annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél, hogy eldöntsd a dolgot- szemei lázasan, csillogtak, majdhogynem könyörgően fúrta a tekinteté az enyémbe.
-Mit akarsz? Miről van szó?- a kíváncsisság felülkerekedett az előbbi melankolikus hangulatomon. Nem kellet sokáig várnom, mert Jasper szinte azonnal kibökte.
-Szeretnénk ha vissza térnél közénk-

A sors fintora-4

-Na, figyelj én most elmegyek bevásárolni, mert tök üres a hűtő. Kérlek, míg nem vagyok itthon, ne tegyél semmi marhaságot! Rendben?- nézett rám szigorúan.

- -Megígérem - mondtam hevesen bólogatva.

Miután Maya kilépett az ajtón, ismét úrrá lett rajtam akétségbeesés. Nem tudom, meddig sírhattam, de éreztem, ahogy szemeim lassan lecsukódnak. Mély álomba merültem.

Egy virágok ezreivel borított réten találtam magam, amely oly ismerős volt, de mégsem jöttem rá, hol vagyok.

Lassan elindultam a rét közepe felé, lépteimet alig hallhatóavarzörgés kísérte. Mintha minden egyes lépéshez egy külön reccsenés vagy éppen ropogás tartozna. Lágy, de mégis erőteljes roppanás. Miközben egyik lábamat a másik elé helyeztem, megéreztem, hogy egy szempár szegeződik a hátamra.

- Bella - szólalt meg a világ leggyönyörűbb hangja.

Lassan fordultam meg a tengelyem körül, majd mikor vele szembe érkeztem, megálltam. Edward nem mondott semmit, csak odarohant hozzám és szorosan megölelt. Mintha nem is álom, hanem a valóság lett volna. De mint minden az életemben, ez az álom is halványulni kezdett. Kiégtek a fények, eltűnt életem értelme, és én is megszűntem.

Riadtan tértem magamhoz. Szívverésem felgyorsult, a mellkasom vágtatva emelkedett és süllyedt, ahogy minél több levegőhöz próbáltam hozzájutni. Mélyeket lélegezve fel tápászkodtam a kanapéról, majd a konyhába botorkáltam. Elővettem egy poharat, és megtöltöttem vízzel, majd visszaindultam a nappaliba. Leültem, és a táskámban kezdtem kutatni fájdalomcsillapítóért.

Miután kezembe akadt a tabletta, mély levegőt vettem, a számba tettem a pirulát és lenyeltem. Ittam pár korty vizet, majd a poharat a dohányzóasztalra téve ismét elterültem a kanapén. Az előbb látott álom nem akart kimenni a fejemből. Újra és újra végigpörgettem magamban, mint valami filmet, és minden egyes képkockánál egyre jobban vágytam a halálra. Edward hiánya újult erővel tört fel bennem, a magány mázsás teherként nehezedett a vállaimra. De nem tehettem semmit, hogy ez a kín megszűnjön, csendes beletörődéssel viseltem a sorsomat.

***************************************************************************

A hetek gyorsan teltek. Maya minden szabad idejét próbálta velem tölteni, nehogy ismét valami őrültséget tegyek. Igaz, párszor még megpróbáltam valamit tenni magammal, de aztán meguntam, hogy valaki állandóan körülöttem lebzsel, azt figyelve, mikor török össze. Ha nemMaya vizslatott éppen, akkor Seth ment az idegeimre. Egyszer a fiatal farkasfiú mentette meg az életemet. Akkor éppen a hídról való leugrással próbálkoztam. Az utolsó pillanatban rántott vissza, hogy utána irtózatosan lehordjon. Beláttam, hogy igaza volt. Nem csinálhattam ezt tovább, egyszerűen már én is belefáradtam az egészbe.

Tudtam és éreztem, hogy egyik tervem sem fog beteljesülni a sok akadály miatt. Így hát inkább megpróbáltam többet lenni Mayával és újdonsült barátaimmal. Ami igen nehéz volt, látva, hogy nekik ott van valaki, akit szerethetnek, míg én magányos farkasként tengődtem köztük. Nem szándékosan, de néha irigyeltem tőlük a boldogságot.

A mai napom is ugyanolyan unalmasan és szokásosan kezdődött, mint minden más nap. Miután felkeltem az ágyamból, lassú léptekkel elindultam a fürdő felé, hogy ismét emberi állapotba szedjem magam. Miután kiértem, megpróbáltam rendbe szedni állandóan kócos hajamat, fogat mostam, az arcomat pedig friss vízzel frissítettem fel, már, amennyire tudtam. Miután végeztem a tisztálkodással, kicammogtam a konyhába, hogy a kedvencgabonapelyhemből ízletes reggelit varázsoljak magamnak.

Evés után visszamásztam a szobámba, és magamra kapkodtam a ruháimat. Lefelé menet összeszedtem a táskámat a padlóról, és elindultam a suliba, egy újabb hosszú és gyötrelmes napra.

Mikor megérkeztem, Maya már izgatottan állt a kocsija mellett és hevesen integetett. Most nagyon is szeretettbarátnőmre, Alice-re emlékeztetett. Ki tudja, lehet, hogy már nem is vagyunk barátok. Sőt, biztos vagyok benne. Hisz egy barát elbúcsúzik, ha örökké elmegy. Míg ezen elmélkedtem, lassan odabotorkáltam Mayához és köszöntem neki.

- Szia, Maya - mondtam mosolyogva, bár az előbb felidézett személy hatására ez a mosoly nagyonkényszeredettre sikeredett. Reméltem, hogy nem veszi észre, de csalódnom kellett.

- Mi a baj Bella? Úgy nézel ki, mint akin áthajtott egy kamion - mondta aggódó hangon barátnőm.

- Csak fáradt vagyok, de ahogy elnézem, te igazán boldog vagy. Esetleg meg tudhatom jókedved okozóját? - kérdeztem most már kissé felszabadultabban.

- Képzeld, nagyapa mondta, hogy az egyik, úgymond leghíresebb könyv írója dedikálásra jön ide, Alaszkába, ráadásul nagyapa boltjába - mondta vidáman csacsogva.

- És ennek örülsz ennyire? - kérdeztem zavartan. Nem tudom, mi olyan izgalmas abban, hogy egy korosodó ember idejön, és aláfirkant pár könyvet.

- Dehogyis, te butus! Elvileg az írónak van egy nagyon helyes fia, és ő is vele jön. És ha egyszer már én is ott vagyok, miért ne ismerkedhetnék meg vele? - mondta vidáman, majd kézen fogott és elkezdett befelé húzni az iskolába.

- Ja, és neked is kötelező eljönni! – mondta, mikor már bent ültünk a teremben.

- Ezt meg hogy érted? És amúgy sincs semmi kedvem most valami unalmas fickóval csevegni az ő általa szupernek tartott könyvéről - mondtam.

- Nem érdekelsz, akkor is el kell jönnöd, ha akarsz, ha nem. Ma délután lesz, úgyhogy ne tervezz semmit! - mondta szigorúan, és lezártnak tekintette beszélgetésünket.

A nap folyamán már nem nagyon beszéltünk erről a témáról Mayával. Nagyon úgy nézett ki, hogy nem fog engedni az akaratából, hacsak nem üt el egy autó, vagy nem halok meg.

Miután hazamentünk, Maya egyből rám erőltetett pár kihívó ruhadarabot. Nem tetszett, nagyon nem tetszett, miután szemügyre vettem magam a tükörben.

- Ez nem én vagyok, Maya – sóhajtottam, majd lerogytam a kanapéra.

- Most miért vagy ennyire felháborodva? Semmi extra nincs ezekkel a ruhákkal! - mondta nyugtatólag, bár szerintem a nyavalygásom nagyon nem érdekelte.

- Az neked semmi extra, hogy rám erőltetsz egy alig takaró farmerszoknyát mínusz tíz fokban? Te nem vagy normális – csóváltam meg a fejem, majd végigmutattam magamon.

- Hé, nyugi! Majd veszel fel kabátot, és amúgy is harisnya van rajtad, szóval nem fogsz megfagyni, de ezt most vedd fel - mondta majd elém rakott egy tíz centis magas sarkú csizmát.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! Ilyen még életemben nem volt rajtam. Két lépés után kitörném benne a nyakam – hápogtam, miközben a csizmát néztem.

Alice jutott ismét eszembe. Mindig ilyeneket akart rám erőltetni, de nem sikerült neki. Ismét elszomorodtam, amit Maya is észrevett.

- Hé, mi a baj Bells? Esetleg, ha nem akarod, nem kell fel venni, én nem akarok rosszat – jelentette ki elszontyolodva, majd ott termett mellettem, és elkezdte simogatni a hátam.

- Nincs semmi baj, csak valami, vagyis inkább valaki eszembe jutott, de mindegy. Hagyjuk ezt most, inkább menjünk – hárítottam el az ölelését, majd a lábamra húztam a csizmát.

Miután sikerült magamra erőltetnem, a kabátomért indultam.

- Hé, ki vagy te, és mit csináltál Bella Swannal? – kacagott fel gyöngyözően Maya, majd ő is felöltözködött.

- Semmit, csak éppen Bella úgy érzi, itt az ideje élni! Szóval, ha vége ennek az egésznek, irány egy bár! - mondtam mosolyogva, majd elkezdtem kifelé húzni őt a házból.

- Te tényleg megőrültél! – nevetett továbbra is, majd egymásba karolva indultunk a könyvesbolthoz.

Mikor odaértünk, az emberek már türelmetlenül várakoztak. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, hiszen a fickó csak egy egyszerű író volt. Se több, se kevesebb.

- Gyere, üljünk le ide, aztán várjunk – megfogta a karom, és két szék felé húzott.

Míg várakoztunk, elmélyülten beszélgettem Mayával, aztán már csak azt vettük észre, hogy az ajtó kinyílik, és a tömeg elcsendesül.

Reflexszerűen kaptam a fejem az ajtó felé, ahol olyasvalakit pillantottam meg, akire végképp nem számítottam.

A sors fintora-3

Miközben én és Seth szócsatát és értetlenségi csatát vívtunk a többiek értetlen fejjel figyeltek ránk.
-Szóval ti ismeritek egymást-kérdezte Maya meg törve a kínos csendet.
-Többé kevésbé-mondtam majd az előbbieket hallva mélyen magamba zuhantam. Én soha nem voltam csak egy csaj Edward életében mármint én így gondolom de, kitudja, hisz el hagyott akkor lehet, hogy mégis.
-Na és mi van a vé… mármint a Cullenékkel?-kérdezte Seth a vérszívó szó végét leharapva.
-Elmentek és már nincs olyan, hogy Cullen csaja. Értetted-kérdeztem az utolsó szót talán túl gonoszan meg nyomva.
-Jólvan na nyugi vampire girl. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.-mondta Seth bennem, pedig kezdett fel menni a pumpa. Minden szó rá és régi családomra emlékeztettet.
A sírás szélén állva fel pattantam helyemről és el kezdtem futni. Ki csapódtam az ajtón majd elindultam haza. Semmi kedvem nem volt vissza menni még egy szó és én asszem szétrobbantam volna. Nagy sebbel, lobbal haza rohantam majd miután beléptem a házba, zokogásba törtem ki. Életem legrosszabb perc volt minden egyes érte hullatott könny. Hiába fogadtam, meg hogy nem fogok utána bánkódni és elfelejtem, ez nem megy olyan könnyen mit, ahogy gondoltam.
Legszívesebben egyből meg öltem volna magam, hogy vége legyen minden fájdalmamnak de, miután Charliera és Reneere gondoltam meg gondoltam magam és egy kevésbé fájdalmas megoldásba kapaszkodtam.
Berohantam a fürdőbe majd a szekrényből elő vettem egy pengét és csuklóm felé emeltem.
-Ezt neked Edward Cullen-mondtam majd csuklómhoz nyomtam az éles pengét.
A vér szépen lassan folyt le kezemről a padlóra azt beterítve. Remegő kezemmel még kétszer végig húztam csuklómon a pengét majd a mosdókagylóba, dobtam én, pedig összeroskadva dőltem neki a fürdőkádnak. Sírásom nem akart múlni. Mintha a fájdalom direkt kínozna engem. Miután ki sírtam magam nagy nehezen feltápászkodtam majd kezemre csavartam egy törülközőt. Próbáltam a padlóról és a csapról eltüntetni minden véres jelet több-kevesebb sikerrel.
Miután végeztem a fürdőben ki botorkáltam majd el indultam a szobámba de akkor meg csörrent a telefon.
-Szia Bella minden rendben?-kérdezte Maya kétségbe esett hangon.
-Persze nyugi csak egy kisebb sokk lett úrrá rajtam-mondtam nyugtatólag bár a hangom egyáltalán nem úgy csengett.
-Biztos hogy jól vagy ne menjek oda-kérdezte idegesen
-Nem arra nincs semmi szükség. Maradj csak nyugottan-mondtam majd ki nyomtam a hívást.
Becammogtam a szobámba és bedőltem az ágyba.
Ismét úrrá lett rajtam a sírás, amit semmi és senki nem tudott meg akadályozni. Csendes zokogásba törtem ki és arcomat a párnába temettem. A sírástól lassan elnyomott az állom már csak arra ébredtem, hogy valaki erősen rázogat, és a nevemet mondogatja idegesen.
-Isabella, Bella kelj fel. Ne akard rám hozni a szívbajt-mondta Maya kétségbe esett hangon. A mai nap után el is felejtettem hogy Maya ma költözik ide. Lassan nyitottam ki szemem. Féltem. Féltem, hogyha most szem kinyílik, akkor minden rossz visszatér, és újra felzaklat.
-Lassan de kinyitottam szemem és szembe találtam magam Maya ijedt és kétségbe esett arcával.
-Mond te meg örűltél-emelte meg kezem, amit már nem fedett semmi csak a vágások ládszótak.
-Nem tudom, miért teszed ezt de, ha nem hagyod abba kénytelen, leszek szólni az apádnak-mondta idegesen majd meg lengette a szemem előtt a vér, áztatta törülközőt.
-Na ha jobb állapotba leszel, magyarázatott, kérek, mert nem szeretném, ha titkok között élnénk, akár barátok vagyunk, vagy leszünk akár nem-mondta majd ki ment a szobából az ajtót jó erőse becsapva. Jaj ha elmondanám az igazságot, akkor holnap már a sárga házban kötnék ki. De végül is igaza van.
Elmondok neki mindent, persze ami abba a körbe tartozik, ahol nincsenek vámpírok nyomkövetők és Victoria.
Nagy nehezen ki keltem az ágyból majd elindultam kifele. Mikor ki nyitottam az ajtót Mayát a kanapén találtam éppen egy könyvet olvasott.
-Jobban vagy-kérdezte most már sokkal kedvesebben. Miután bólintottam ő egy aprót mosolygott.
-Ha nem akarod el mondani, nem kell, de kérlek, többet ne tegyél ilyen baromságot. Értetted-kérdezte.
-Télleg kíváncsi vagy mindenre-kérdeztem miután leültem mellé a kanapéra. Miután bólintott egy aprót én el kezdtem hosszú mondókámat.
-Minden akkor kezdődött mikor Forksba költöztem az apámhoz-mondtam majd egy mély levegőt vettem. És folytattam. Nagyábból mindent elmondtam tömören. Hogy a felejtés miatt költöztem ide Alaszkába, hogy életem értelme elhagyott és hogy a családom is cserbenhagyott. Persze azt a részt ki hagytam a sztoriból, hogy a családom vegetáriánus vámpírokból áll és hogy én is vámpír akartam lenni. Egy közülük, aki leélheti életét igaz szerelmével.
-Szóval ez az Edward elhagyott téged, de a hangodból ki véve te még mindig szereted őt-mondta majd meg hatottan nézett rám.
-Nagyábból-mondtam majd kezem az égetős sebhelyre tettem a csuklómon. Maya rá pillantott majd a konyha felé vette az irányt.
-Ahogy elnézem, míg én aludtam te ki ismerted magad-mondtam mosolyogva miután kezében jeges pakolással visszatért.
-Ne tereld a szót Bella. Mi a francért vágtad meg magad. Nagyon örülnék egy jó magyarázatnak, amit el is hinnék-mondta majd rosszallóan nézett rám.
-Ez az egész csak…-
-Csak?-kérdezte
-Csak úgy jött-mondtam majd meg rándítottam vállam. Maya fejét csóválva fel állt majd ismét a konyhába ment. Miután visszatért egyik kezében, egy nyugtató másikban, pedig egy pohár tea volt.
-Ezt vedd be, jót fog tenni ne félj-mondta majd fel állt fel, vette kabátját és az ajtóhoz indult.
-Na ide figyelj én most el, megyek bevásárolni, mert a hűtő üres. Kérlek, míg nem vagyok, itthon ne tegyél semmi marhaságot. Rendben?-
-Megígérem-mondtam majd hevesen, bólogattam.